2012. december 4., kedd

Búvárkaland


Annyira jó kulturált környezetben nyaralni, hogy kedvem sincs kimozdulni az udvarból. Itt a saját tengerpart, a szomszédok távol, Shirin példáját követve topless járok úszni (ne legyen már olyan éles a fürdőruhám fehér nyoma), árnyékos lugasok a kertben, ehetek kókuszt (ha feltöröm magamnak). A szigetnek ezen a részén nincs sok látnivaló, más részekre meg csak hajóval lehet átmenni.

Úgy tervezem, hogy 2 éjszakát maradok.

Fontolgatom, hogy kipróbálom az igazi búvárkodást. Tuamotu legendás a búvárok körében, minden sziget búvárparadicsom, de itt, Rangiroán a legjobb kezdőként próbálkozni. Viszont búvárkodás után 24 óráig nem ajánlott repülni. Lehet, hogy ebből 3 éj lesz?

Shirinnel elmegyünk egy búvárközpontba. Annyira szimpatikusak, hogy végül döntök: merülök.

Én, aki egy majdnem vízbefulladás óta (középiskolás kenutúra) viszolygok a víztől, aki korábban még fürdeni sem ment be a tengerbe, aki két héttel ezelőtt még a felszíni búvárkodást sem tudta elképzelni, és aki a pipát sem akarta használni eleinte, mert félelmetes a víz alatt lélegezni. Én fogok merülni palackkal. A víz alá. Mélyre.

Nem vagyok biztos benne, hogy akarom. De ha valamikor, akkor most és itt, a búvárparadicsomban. Látni akarom a korlátaimat. Már annyit javult a víziszonyom, mióta itt vagyok. Még a végén megszeretem : )

Meg hát ugye nem szeretjük, ha a félelmeink korlátozzák az életünket, úgyhogy le kell őket küzdeni.


Reggel 10-re jön értem a búvároktatóm. Olyan ideg vagyok, hogy hányingerem van. (Mostanában annyiszor forog a gyomrom, lehet, hogy mégsem bírja az esővizet.) Párosan fogunk merülni. Végig mellettem lesz és csak velem foglalkozik. Ez azért megnyugtató. Bár a gondolat, hogy ott vagyok 6 méter mélyen (ennyi a totál kezdőknek engedett mélység - hát nekem elég is), és nem lehet hirtelen feljönni a felszínre, mert a dobhártyám bánhatja, és történhet akármi a palackkal, és elfogyhat a levegőm. . . Tiszta para.

A búvárklubban Cathy (az oktatóm) megmutatja a felszerelést, elmagyarázza, mi mire van, mi hogy működik. A palackban 200 bar nyomás van, tehát a hátizsák méretbe több szobányi levegő fér. Erre eddig nem is gondoltam. Mármint, hogy milyen természetellenes egy pici palackkal 40 percet a víz alatt lenni.


Felteszem az aggódó kérdéseimet. Megnyugtatóan válaszol és nem is néz hülyének. Azt mondja, mindenki be van tojva az első merülés előtt. Hogy belül mennyire vagyok betojva az összhangban sincs azzal, hogy milyen átlagosan aggódónak látszom kívülről.




Elérkezik a pillanat. Beülünk a motorcsónakba. a másik oktatóval egy párocska fog merülni. Kiderül, hogy ők előző nap voltak "keresztelésen" és annyira tetszett nekik, hogy elkezdtek egy tanfolyamot. Ez biztató.



Megáll a csónak. Vészesen közeledik a pillanat. Egy gyors fotó az utókornak.

Kicsit feszült a mosolyom : )
Háttérben a Korallkert, ahová merülünk

Cathy beugrik a vízbe, előkészíti a felszerelésemet, nekem csak le kell másznom (életemben először vettem fel a békatalpat, most nincs kifogás, hogy de én azzal nem tudok úszni), aztán a vízben adja rám a palackot, ami egy levegővel felfújható mellénnyel van kombinálva. Mikor minden kész, számba veszem a levegőztetőt és kipróbálom, milyen beletenni a fejem a vízbe. Nem! Ez szörnyű! Két másodpercet bírok. Átfut a fejemen, hogy ez nem fog menni. Újra megpróbálom. Borzasztó szar érzés a víz alatt tartani az arcomat. Pedig a pipával már egész jól ment. Igyekszem kicsit tovább a víz alatt maradni. Természetellenes. Ráadásul lazának érzem a maszkot. Mi van, ha bemegy alá a víz? Befolyik az orromba, a szememet be kell csuknom, félelmetes. Cathy kicsit szorít a maszkon, de lazának kell lennie, mert ha egy kis víz szivárog majd bele, a szám felett kell kifújnom előle a vizet. A mélyben. Megmutatta a technikát, de remélem, nem kell majd kipróbálni.

Újra lenyomom a fejem a víz alá. Amikor az ember kifújja a levegőt, a buborékok az arca két oldalán, meg a szemüveg előtt repülnek felfelé. Tök zavaró. Ezt is meg kell szokni. Na, nem tölthetem itt a napot, ha már eldöntöttem, hogy búvárkodom, akkor vágjunk bele. Max kinyiffanok. Így jártam : D

Cathy kiengedi a levegőt a mellényemből, hogy tudjak úszni és merülni, és elindulunk. Lefelé. Brrrr.

Lemegyünk 1-2 méterre. Tök merev vagyok. Nem merek mozogni, nehogy a maszk alá víz menjen, nehogy a levegő csöve kicsússzon, nehogy nehogy bármi. Leülünk a homokba. 
Pillangóhalak (1-2 tenyérnyi nagyságúak) vesznek körül minket. Úgy százan. Cathy kaparássza a homokot, jönnek a halak kíváncsian. Annyira nem félnek, hogy puszit adnak a szemüvegünkre. Kitartom a kezem, csőröcskéjükkel megkóstolják az ujjamat. Közben futnak felfelé a buborékok az arcom mellett. Kezdem megszokni, de azért még zavar. 
Üldögélünk pár percig, aztán a földön maradva továbbúszunk. Koncentrálok, hogy lent maradjak a talajon. A fizika törvénye a felszínre akar vinni.



Hirtelen mélyül alattunk a felszín. Kezdünk lefelé úszni.

Megállunk egy nagyobb korallcsoportnál. Cathy az élővilágot mutogatja. Van egy növényke (de lehet, hogy állat), ami színes kis bokornak látszik és elbújik, ha közelítünk hozzá. Körülöttünk temérdek apró kék halacska gyűlik körénk. Érdeklődnek. Érdekes, hogy nem félnek. Megszokták, hogy ide búvárok járnak, nem halászok.


Nem tudom, milyen mélyen lehetünk. Nem merek felfelé nézni, nehogy víz menjen a maszk alá (ez már picit paranoia, tudom). Felpillantok. Látom a vizet magam fölött. Fölötte a fény. De fura. Olyan 2-3 méter lehet. Azt hittem, több, annyit úsztunk már.

Merülünk. Cathy kézen fogva húz. Bedugul a fülem. Nyelek szorgalmasan, ahogy tanították. Nem segít. Jelzek Cathynak. Picit emelkedünk. Most jobb, kidugul. Bedugult füllel nem szabad merülni, mert nem tesz jót feszegetni a dobhártya határait. Újra elkezdünk merülni. Most már jobb, nem fáj a fülem. Kitárul előttem a tér. Még mindig feszült vagyok, alig merek körülnézni, nehogy víz menjen a felszerelés alá. Közben felemelek a földről egy nagyon szép, hosszúkás csigát. Kell egy emlék életem első merüléséről. De hova tegyem? Szorongatom a kezemben. Aztán támad egy ötletem: beteszem a ruhám alá. Magas nyaka van, talán nem esik ki.

Közben egy víz alatti kertbe érünk. Korallkert. Hihetetlen színek, formák, halak, korallok, furcsa izék. A talajon nagyon finom fehér homok. Belemarkolok. Kis rózsaszín szöszök tapadnak az ujjaimra. Halkaki. Akkor ezt nem markolásszuk. Elnézek távolabbra végre. Kezd komfortossá válni a búvárkodás. Már csak 60 % a para és 40 % az élvezet. Szembe jön velünk egy csorda. Alkar méretű halak végtelen csapata. Nem rebbennek szét miattunk. Átúszunk köztük, helyet adnak, de maradnak zárt csoportban. Wow. Egy pillanatra hal voltam én is : - )

Feltűnik egy cápa. Nagyobb, mint amiket eddig láttam. Igaz, a víz alatt minden egy negyeddel nagyobbnak látszik, de még ezzel együtt is óriási. Elég távol van tőlünk.

Beúszunk a korallok közé. Nehezen koordinálom a mozgásomat, kicsit sodor a víz is, Cathy megint kézen fog.  Csodálatos dolgokat látok! Nem is tudom, mik ezek, de szépek. És itt vagyok lent, a halak között, egy békés mesevilágban. Itt az idő, hogy élvezzem! Tudatosan. Már vagy 15 perce itt vagyunk. Ha eddig nem történt semmi, ezután sem fog. A felszerelés biztonságos, Cathy figyel rám, elég volt a rettegésből. Lazítás következik.

Úgy belazulok az elhatározástól, hogy végre felfelé is merek nézni. És nem mozdul el a maszk. Utánozom Cathyt, hátrafelé úszom, tengely irányban forgok. És nem mozdul el semmi, kapok levegőt továbbra is. Menni fog ez : D

Szinte felszabadultan úszkálok mostantól. Még mélyebbre merülünk, megint idétlenkedik a jobb fülem (ez a repülőkön is problémás szokott lenni), kicsit emelkedünk. Nem jobb. Nyelek, nyelek, emelkedünk. Na végre. Merülhetünk. Egész mélyen vagyunk. Cathy odamutat egy korallsziklára. Óriási muréna néz szembe velünk. Én eddig azt hittem, a muréna egy kígyó szerű állat. Olyan karomnyi vastagnak gondoltam. De ez itt figyel alig egy méterre és derekam vastagságú. Ha leveszem az egynegyed nagyítást, akkor is óóóóriási. Félelmetes gombszemei kifejezéstelenül ülnek a feje elején. Szája nyitva, készen a vadászatra. A színe zöld, mintha moha lepte volna be. Alig lehet észrevenni. Ez teszi még félelmetesebbé. Ha Cathy nem mutat rá, én észre sem vettem volna. Mi van, ha zsákmánynak néz véletlenül és támad? Milyen hosszú lehet ez? Biztos hosszabb, mint a távolság közöttünk. Na, húzás innen!

Követjük a korallok vonulatát, lassan közeledünk a felszín felé. Eljön a pillanat, amit nem akartam. Víz megy a maszkom alá. Csinálom, amit tanultam. Felfelé nézek és az orromon kifújom a levegőt. Ettől elvileg az alul összegyűlt víznek a szám felett ki kell préselődnie. Valami ilyesmi történik. Ismétlem. Huh. Sikerült. Azért arra jó volt ez a kis tapasztalat, hogy a parám visszaköszönjön. Megint kényelmetlenül érzem magam. Eszembe jut, hogy tulajdonképpen több köbméter víz van a fejem fölött és nincs kopoltyúm.

Cathy megáll egy homokos területen. Figyeli, kérek-e segítséget. Mutatom az egyezményes jellel, hogy minden rendben. Kiveszi a szájából a csutorát (így hívják?), buborékokat fúj, visszateszi a szájába, megnyomja a vízeltávolító gombot rajta. Mutatja, hogy most én is csináljam. Na neeeeeeem! Hogy én kivegyem a számból az éltető oxigén forrását? Itt azért még nem tartok. Mutatom, neki, hogy nem akarom. Vár. Bíztat. Megint megmutatja az egész műveletet. Jó, hát egy életem, egy halálom. Kiveszem a számból. Kifújom a levegőt. Visszateszem a számba. Megnyomom a gombot. Nagy zajjal és bugyborékolással kitisztul a csutora. Most már lélegezhetek. És tényleg. Tiszta levegő jön. Semmi sós íz. De jó. Így utólag.

Persze a szám mozgatásától megint víz ment a maszkom alá. Meg már jó ideje lent vagyunk, ez a csutorás játék is stresszelte az idegeimet, kezdek nyűgösködni. A víz meg nem akar kimenni a maszk alól. Másodszorra sem. Ez így már nem tetszik. Cathy jó pszichológus, látja rajtam, hogy kényelmetlenül érzem magam. Megfogja a kezem és húz a felszín felé. Kibukkanunk. Jé, ilyen közel voltunk? Észre sem vettem, hogy ennyire feljöttünk időközben. Ez nem volt több, mint 1 méter. Friss levegő. Jajj de jó! És élek! : )

Egy ici-picit reménykedem benne, hogy csak rendbe tesszük a maszkomat és még visszamehetünk. De 39 percet voltunk lent. 40-45 a terv. Már nem fogunk visszamenni. Mellettünk kibukkan a másik 2 búvártanonc is. Ők eddig hol voltak? Nem is találkoztunk lent. Letelt az idő.

Ilyen csiga volt
Visszamászunk a csónakba. Túrok a jelmezem alatt. Keresem a csigát, amit emlékbe tettem el. Szerintem valahogy elhagyhattam. De nem! Megvan! Csak lecsúszott a hasamig. Kiveszem. Upsz. Ebben még laknak. Akkor nem lecsúszott, hanem lemászott. Cathy néz. Mutatom neki, hogy laknak az emlékcsigámban. Kiveszi a kezemből és nagy lendülettel a vízbe hajítja. Élő állatot nem viszünk a partra. Hééé! Igaza van, de akkor is. Gondolhattam volna rá és akkor szerzek lent egy élettelen emléket. De mi van, ha a csiga boldogan áldozta volna életét a kalandom emlékére? Most meg nincs semmim, amire 20év múlva ránézhetek és eszembe juttatja az első palackos merülésemet. 
Sors keze? Ne felejtsem el, hogy Carpe Diem? Azért legalább egy fényképet csinálhattam volna róla. Na de ez van. Évezzük a pillanatot. 
Búvárkodtam. Én. : - )

Ez már igazi mosoly

Azért mégis csak van valami emlékem. Kaptam egy bizonyítványt.


3 megjegyzés:

  1. Gratulálok,különleges élmény lehetett

    VálaszTörlés
  2. Gratulálok!!! ugyan ezen én is átestem, gyönyörü emlék még 11 év után is, olyan mintha tavaly történt volna....

    VálaszTörlés