Paea

Mázlink van. Délelőtt eláll az eső. Kis időre a Nap is kibukkan. Kirándulni megyünk.

Paea Tahiti nyugati partján, a 20-as és 25-ös kilométerkő között helyezkedik el. Itt a távolságokat és a lakcímeket KM kövekkel jelzik. Nincsenek utcák és igazi városhatárok. Tahiti Nui (Nagy-Tahiti) 120 km kerületű, autóval, motorral 1-2 óra alatt körbejárható. Papeete a nullás KM kő, Tahiti-Iti (a kis félsziget) becsatlakozása a 60-as km, utána a sziget másik oldalán csökkennek a KM kövek vissza Papeeteig, a nulláig.

Lionellel reggel motorra ülünk és elindulunk déli irányba. Nem megyünk messzire, majdnem a lakással szemben található Tahiti (és talán egész Polinézia) legszebb Marae-je (szentély). A hegyek lábánál, fák árnyékában, virágok és gondozott gyep veszi körül a szent köveket és szobrokat.

 Marae Arahuraru

Déli irányba továbbhaladva pár km után a Maraa Barlangokhoz érkezünk. A barlangok dzsungel-szerű növényzet között rejtőznek, bennük azúrkék édesvíz gyűlt össze, a bejárat körül futónövények esernyő méretű leveleiről csepereg a víz.

Az egyik barlangban még tavirózsák is nőnek. Tiszta Tündérország.

Tavirózsák

Továbbmotorozva délre, a 49-es KM-nél a Vizek Kertjéhez érkezünk. Édes vízű patak, tele tavirózsákkal, tavacska, pálmák, dzsungelnövényzet, exotikus virágok. Mindez legendával fűszerezve.

Jardin Vaipehi

A legendák szerint a kert szent vizeiben tisztultak meg a holtak lelkei mielőtt a Belső Világ Istensége elé kerültek. To'ahiti aztán segjtett az erkölcsi megtisztulásban és feltöltötte a lelket bátorsággal, akarattal.

A Vizek Kertjétől kirándulóút vezet a hegyekbe. Mivel az idő még mindig szép, elindulunk felfelé. A felhők mögött megbújó Napot nem is látjuk, de az ereje akkora, hogy sűrű párát fakaszt az aljnövényzetből. A pára lecsapódik a bőrünkön, nehezíti a légzést. Olyan, mintha egy Hammamban sétálnánk. A hegy magasabban fekvő területein már fenyőerdőben haladunk, aztán ahogy az út újra lejteni kezd, visszatérünk a dzsungelbe.

Egy kisebb vízesés megtekintése végett letérünk az útról, aztán Lionel vezényletével árkon-bokron át haladunk. Besűrűsödnek a felhők, egyre összefüggőbb a szürke takaró az égen, gyaloglunk lefelé. Úttalan utakon. Még félúton sem lehetünk (ha a rendes úton mentünk volna, már lent lennénk), mikor nyakunkba ömlik a reggel óta párolgó víztömeg. A fák sűrűjében alig érezzük, csak halljuk az esőt, de közeledik a pillanat, amikor ritkásabb lesz a dzsungel. Szakad az eső. És véget ér az "út", amit eddig követtünk. Majdnem 90 fokos meredekségű, sáros lejtőn bukdácsolunk, csúszkálunk lefelé, nyakunkba ömlik a langyos zuhany, fákba kapaszkodva igyekszünk talpon maradni, de persze a hempergés elkerülhetetlen. Megússzuk sérülés nélkül, de nyakig sárosak vagyunk.

Mire leérünk, megint eláll az eső. Valahol jó messze kötöttünk ki a kiindulási helyünktől. Útközben megmosakszunk a tengerben. Mire visszaballagunk a motorhoz, majdnem meg is száradunk.