Irány az esőerdő

2013 június 25.

Három nap henyélés és kártyázás után már nem volt kifogás, el kellett indulnom, hogy az egész Szumátra-látogatás fő úticélját, Bukit Lawangot elérjem. 

Bukit Lawang Észak-Szumátrában található, és ez a bejárata a Leuser Nemzeti Parknak, mely UNESCO Világörökségi helyszín a benne élő orángután populáció miatt. A világon 2 helyen élnek még szabadon orangutánok. Szumátrán és Borneón (mindkettő Indonézia).

A kényelmes és közvetlen járatú turistabusz helyett természetesen a tömegközlekedést választottam, még ha a dohányzás miatt hezitáltam is. De akárhogy számoltam, fele árban jövök ki a sima busszal. 

Szerencsére a múltkori trauma, amit a 16 órás utazás okozott, most felülíródott. Az első busz, amivel 5 órát kellett menni, tele volt gyerekekkel, akik nem dohányoztak, így elég kellemes volt a levegő, ráadásul minden ablak nyitva volt. Úgy tűnik, csak a délebbre lakó szumátraiak félnek a légmozgástól. Medanban, ami a tartomány fővárosa, át kellett szállnom egy másik buszra, de az a busz egy másik állomásról indult, ahová iránytaxival mentem át. Reggel óta nem volt lehetőségem WC-re menni és ennivalót szerezni. Már alig bírtam, de az iránytaxi épp indult, mikor leszálltam a nagy buszról, aztán az új pályaudvarra megérkezve még csak lassítottunk, mikor már szaladt oda a buszos, hogy épp indul a busz Bukit Lawangba. Benéztem a minibuszba. Hárman ültek benne és nem dohányoztak. Na, ezt a járatot nem hagyom ki. Majd max útközben elkezdek vinnyogni, hogy álljunk meg valami bokor mellett. A nyámnyila turistáknak úgyis elnézik, hogy nem bírnak ki 3 órát WC nélkül.

A buszjegy árát még le kellett alkudni. A turistáknak kapásból dupla árat mondanak. Tudtam, hogy a menetdíj 15.000, de 40-et akartak. Végül 25-ben maradtunk.

A sofőr száguldott és villámgyorsan ott voltunk a dzsungel határán. Kibírtam megállás nélkül. Útközben besötétedett és szakadt az eső, a busz meg beázott. Folyt a víz a nyakunkba. Részletkérdés.
Száraz évszak van ugyan, de a dzsungelben is eshet az eső.  Remélem, a maival letudtuk a heti adagot és holnaptól szép idő lesz. A dzsungelben akarok aludni sátorban.

Bukit Lawang egyik függőhídja

A kannibál király trónja

2013 június 23.

A szigeten, a szomszéd faluban lehet megnézni a hajdani kannibál király trónját, ahol a gyűléseket tartották valaha. Lehet menni gyalog, biciklivel, vagy lehet robogót bérelni. Mivel a sziget robogóval 7 óra alatt járható körbe, biciklivel ugyanez elég fárasztó és hosszadalmas lenne. Igaz, hogy teljesen körbemenni nem akartam, de biciklivel akkor túl sok lett volna. Úgyhogy a robogó mellett döntöttem, pedig bal oldali közlekedés van. De autó alig, szóval nem lesz gond.

A motorbérlős irodában csak félautomata motorok voltak, de tudtam szerezni automatát. 

Meghozta a srác a robogót. Egy kicsire számítottam, de akkorát hozott, mint egy rendes motor. Jaj. Nem jól kezdődik. Ez az a méret, ami alá be szoktam feküdni parkoláskor, mert elvisz a jármű súlya. Indulás előtt még megemlítette a srác, hogy aztán vigyázzak ám a cuccra, mert egyrészt nem az övé, másrészt meg nincs rajta biztosítás, és bármilyen kárt okozok, ki kell fizetnem. Na, most szállok le! Neee, nee, nyugi, egy kis karcolás nem baj, csak ne törjem össze.

Tiszta stressz voltam, mikor nekiindultam, de egész jól ment a dolog, végig képes voltam észben tartani, hogy a bal oldalon vezessek. Az út tele volt kátyúkkal és Tuktukból kiérve hirtelen olyan forgalom lett, hogy nem győztem nyomkodni a dudát a kanyarokban (mindenki középen megy, aki nem dudál, azt elsodorják). Nagyjából a harmadik fényképszünetig jól voltam. Aztán megérkeztem a batak király sírjához, ahol nem volt elég lehúzódni és letámasztani a motort, hanem be kellett fordulni a parkolóba. A parkoló egy kisebb gödör volt, mint valami patak medre. Tele kövekkel és csúszós homokkal. 

Itt feküdtem a motor alá megszokott hagyományaimat követve. Elég bénán sikerült előadnom a produkciót, mert kedvenc zöld nadrágom kiszakadt és a motor is csupa horzsolás lett. Nekem különben semmi bajom nem lett. Csak elhúzott a motor súlya, mikor le akartam billenteni a lábtámaszát. Álló helyzetben. . . 

Viszont az esettől olyan stresszes lettem, hogy el is ment a kedvem az egész motorozástól. Miért vagyok ilyen barom, hogy felülök egy batár nagy motorra, ami minimum duplája a súlyomnak? Kis robogó, az OK, de EZ nem nekem való. Utólag persze lehet sírni, most viszont még abban kell reménykednem, hogy nem kerül sokba a kár, amit okoztam az egyébként csilli-villi újszerű motoron. Legjobban a nadrágomat sajnáltam.

Összesen 2 órán át volt nálam a robogó, mielőtt visszavittem. Teljesen elegem volt a stresszből. Szerencsére csak a festékre kért egy kevés pénzt a srác (1 USD , 230 Ft). Olcsón megúsztam. De az biztos, hogy többet nem idétlenkedem a robogózással.

Ja, különben így néz ki a kannibál király trónja : D

Tuktuk a Toba-tóban

2013 június 22.

A Toba-tó a világ legnagyobb vulkáni eredetű tava. Egy hajdani óriási vulkán krátere omlott be és telt meg vízzel.

Méretre kétszer akkora, mint a Balaton.

A tóban van egy sziget, ahol valaha kannibálok laktak. Samosir szigete. A szigeten a legjobban kiépített - és így solo turistaként a legegyszerűbb - városka Tuktuk. Ide tartok.

Parapatban, a Toba-tó partján fejeződött be a buszos kálváriám. 

A sofőr szólt, hogy szálljak le. Háromszor rákérdeztem: Ez már Parapat? (Onnan indul a komp a szigetre.) Meggyőzően bólogatott. Leszálltam, érdeklődtem a helyiektől, merre induljak el a Samosir-sziget felé. Kicsit meglepve néztek, de megmutatták az irányt. Nekiindultam, erre az egyik odaszól: Busz.

Na vazzeg. Még nem is Parapatban vagyok. Említették, mikor a jegyet vettem, hogy majd át kell szállnom az út végén, de aztán a buszon meg azt mondta valaki, hogy nem, szóval el is felejtettem. Ezek szerint mégis. Az még jó lesz, most meggyőzzem a buszost arról, hogy én már kifizettem a jegyem Parapatig. Alig 3 percet vártam, mikor megjött a busz. El is fogadták a jegyemet. Beszálltam. Barkas méretű és állapotú minibusz. Benne 15-en. A füstöt vágni lehet. Ha eddig panaszkodtam a nagy buszban a füstre, hát most aztán megtanultam. . . Évszázadnak tűnt az egy órás út.

A mellettem ülő fazon ugyan nem beszélt sokat angolul, de nagyon segítőkész volt, mert mikor kiszálltunk, mutatta, hogy ő is Tuktuk-ba megy, menjek vele. Örültem, mert a leszállóhely egy piac közepe volt, azt sem tudtam volna, merre keressem a tavat, nemhogy a kikötőt. Felszálltunk egy helyi iránytaxira (minibusz, ami nyitott ajtókkal furikázik körbe-körbe a faluban és fillérekért bonyolítja a helyi tömegközlekedést), aztán 10 perc elteltével megérkeztünk a kikötőbe. A hajó hamarosan indult.

Tuktuk egy picike falu. Ha 10 percet sétál az ember az egyszer úton, már ki is ér a faluból.

Találtam egy hangulatos szállást, ahol tradicionális batak (helyi kannibál nép) házak bújtak meg dzsungel-szerű környezetben, közvetlenül a tóparton. Ráadásul a panzió tele volt turistával és reggeltől estig ment a kártyázás. Tökéletes hely : D

Kilátás a teraszomról

A szállás kertje (Liberta Guesthouse)

Annyira jónak bizonyult a környezet és annyira kellemesnek a társaság, hogy eredeti terveimet megváltoztatva mégsem mentem 2 nap után Berastagiba, ahol egy másik népcsoport különleges, hosszú házait akartam volna megnézni, hanem inkább maradtam még egy napot és kártyáztam a teraszon csokis avokádó shaket iszogatva.

A panzió a tó felől nézve

Füst és armageddon

2013 június 19-21.

Már Szingapúrnál említettem, hogy a városra ereszkedő füsttől alig lehetett látni a felhőkarcolókat. Akkor még nem sejtettem, hogy az egészségügyi határérték sokszorosa a légszennyezettség, és pillanatokra vagyunk a veszélyes fokozattól. Azt meg végképp nem is gondoltam, hogy ez lehet még rosszabb.

Még Malájziában említette valaki, hogy a legjobbkor hagyom el az országot, mert jön a füst. Nem nagyon faggatóztam, hogy mégis milyen füst és honnan, mert hát egy kis füst nem tétel.

Szingapúrban aztán, mikor a látótávolság alig pár száz méter volt a délelőtt folyamán, és óráról órára romlott a helyzet, már gyanítottam, hogy itt valami komolyabbról van szó.

Az egész város szürkés-sárga lepel alatt állt. Még a vonat légkondija miatt szereztem egy felfázást, úgyhogy a füst szagát eleinte nem is éreztem.

A homályos, 3 oszlopos építmény a Sky Walk, ahonnan a város panorámáját szokás megtekinteni

Este (mikor épp a vonathoz kellett volna sietnem) láttam a híradóban, hogy a légszennyezettség rekordokat döntött. Az emberek ekkor már műtős maszkot viseltek az utcán, a forgalom meg szinte megszűnt, mert mindenki a lakásokba menekült.

A normál érték 90 PSI szokott lenni

A füst Szumátráról jön. A mezőgazdasági vállalat égeti az erdőt. Hogy legyen termőföld. Több megyényi területet gyújtanak fel minden évben. Nem csoda, hogy a maradék esőerdő már UNESCO védelem alatt áll. De hogyan lehetséges az, hogy ilyen mértékű légszennyezettséget okozhatnak minden évben, és senki nem tesz ellene semmit? Egyáltalán téma ez a világban? Volt szó erről otthon a hírekben a frissen született kismedvék és a cigiért egymást gyilkoló csövingerek mellett? Én nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna róla, pedig nagyon durva a dolog.

Melakkában viszonylag jó volt a helyzet. A szél észak-keletről fúj, így Szingapúr van a legnagyobb veszélyben. Kíváncsi leszek, mi lesz Szumátrán. Én északra tartok, szóval elvileg jobb lesz a levegő.

Melakkába csak másnap reggelre ért a füst és akkor sem volt durva

Dumaiba átérve olyat láttam, amilyet még sosem. Fényes nappal, kora délután félhomály. Mint megtudtam, Dumai mellett égnek a dzsungelek. Hamu kavargott a levegőben. A nap délután 4-kor olyan volt, mint a hold. Simán bele is lehetett nézni.

A látótávolság 100 méter alá csökkent, a szag már fejfájdító volt. Kicsit szédültem is így 3 napnyi füst-kúra után. Valószínűleg enyhe füstmérgezést kaptam. Az összes ruhám (még a hátizsákban lévők is) olyan szaggal rendelkeznek, mintha a tábortűz mellett teregettem volna ki őket. A bőröm sercegett a rátapadt hamutól, számoltam vissza az órákat a következő egészséges, mély lélegzetvételig. Már csak 1 nap. Vagy talán kevesebb.

Az utcán belefutottam pár aktivistába (mikor a tanár fuvarozott visszafelé) és kaptam tőlük ingyen műtős maszkot. Halottnak a csók. Ez ugyan nem szűri ki a füstöt. Max a hamut. Ide gázálarc vagy szénszűrős permetezőmaszk kellene. De persze jobb a semminél. Legalább hamut nem nyelek.

A busz északra haladt, többször meg is akadt az úton, mert a tűz miatt elterelték a forgalmat. Itt már olyan sűrű és sötét volt a füst, hogy fényképezni sem lehetett, mert a gép éjszakai képeket akart csinálni, a nappali beállítással meg homályos lett minden. Alig pár 10 méterig lehetett ellátni. A füst a földfelszíntől számítva 2-3 méteren gomolygott. 

Jó, hát ez a fénykép olyan minőségű, hogy akár egy konyhaasztalon meggyújtott papírfecni is lehetne rajta,
de higgyétek el, hogy az erdő : - )

Jó pár óra volt, mire kiértünk a katasztrófa övezetből, de sajnos a mély lélegzetvétellel még várnom kellett, amíg leszállhattam a buszról. 

Indonéziában ugyanis szabad dohányozni a buszokon és ezzel a lehetőséggel mindenki élt is. 20 ember pöfékelt körülöttem. Az ablakokat mindet becsukták, mert a huzat nem egészséges. Úgy kellett kikönyörögnöm egy ablaknyi szellőzést. Azzal érveltem, hogy hányok, ha nem adnak levegőt (ami többé-kevésbé igaz is). Tiszta tortúra volt a buszozás. Emellett az emberek úgy viselkedtek, mint valami cigány karavánban. Mindent a földre dobáltak (a cigicsikket is), cipővel ugráltak a  üléseken, üvöltve beszélgettek egymással, a gyereket az ülésen pelenkázták (nem mertem odanézni, mi lesz a használt pelenkával), a gyümölcs héja és magja is a földre került, amibe aztán beletapostak, majd vígan feltették a lábukat az előttük ülő kartámlájára.

A vezető hajnali 3-ig üvöltette a zenét. Mikor abbahagyta és fellélegeztem (na ez most pont nem ide illő szó), elkezdett énekelni. Frankón énekelt. Hangosan, szomorúan, óbégatva. Közel másfél órán keresztül. Hajnali 5 körül meg már ugye reggel volt nekik, úgyhogy ébresztő zenét kellett játszani. Olyan hangerőn, hogy füldugón keresztül is bántotta a dobhártyámat. 

Egy percet sem aludtam. EZ a 16 órányi füstmérgezés rosszabb volt, mint AZ a füstmérgezés.

Áldottam magam, a szerencsémet, az előrelátást, a véletlent, hogy az Észak-Szumátra - Jáva viszonylatra mégis inkább repjegyet vettem és nem busszal kell megtennem pár ezer km-t. Minimum 60 óra lenne. De ilyen körülmények között 1 óra is sok. Hiába stresszel a repjegy (fix dátum, én meg ugye szeretem ad hoc eldönteni, merre megyek és meddig maradok), meg fogok próbálni repkedni, míg Indonéziában vagyok. Remélem, a repülőn van nemdohányzó részleg.

Hogyan lettem angoltanár Szumátrán

2013 június 21.

A komp Dumai-ban kötött ki.

Megérkezéskor kiváltottam az indonéz vízumot, a lány pedig (Anisha) aranyos volt és megvárt, hogy segítsen eljutni a buszpályaudvarra, ahonnan nekiindulok Észak-Szumátrának.

Az apja jött érte autóval és ő is nagyon segítőkész volt. Körbefurikáztak a városban, hogy találjunk egy buszos céget, akik Parapat felé indítanak buszokat. A buszpályaudvart nem javasolták, merthogy nem biztonságos ott ülnöm egyedül. Huh. Jól indul.

A városban minden üzlet zárva volt. Ebéd utáni szieszta. Pénzt akartam váltani, persze reménytelenül. A sziesztáról nem tudtam.

Végül találtunk egy céget, amelyiknek volt délután egy busza a kérdéses városba. Az út 16 óra és 14 USD. Ezzel együtt már végképp jobban megérte volna a repjegy. Ha időben lefoglaltam volna.

Az utazási irodában terveztem a délutánom eltöltését, ám alig egy órát üldögéltem, mikor megjelent egy pacák és leült mellém. Elkezdett angolul beszélni arról, hogy ő angoltanár és azzal segíti a diákjait, hogy külföldiekkel való társalgásra biztatja őket és rendszeresen jönnek az óráira külföldiek és mindjárt kezdődik az óra. 

És?!

És akkor ő visszahozna az óra után engem.

Miért? Oda fogok menni? Az egész mese arról szólt, hogy meghívott az órára?! Jaj neee! Egy magyar osztály előtt sem tudnék sok mindent mondani, nemhogy itt. Meg különben is. Ne már. De hogyan utasíthatnám vissza a kérését, mikor éppen csak az előbb köszöntem el 2 kedves helyi lakostól, akik idejüket nem kímélve körbehurcoltak a városban, hogy segítsenek. Ennyivel tartozom az Univerzális Jótett Banknak.

Legyen.

Elmotoroztunk az iskoláig, ahol 3 lány és egy fiú várt a tanárra. Szünidő előtti utolsó nap, sokan már nem is jöttek órára. Szerencsére a feladatom nem volt túl komplikált és kínosnak sem éreztem végül. meg kellett hallgatnom a gyerekek bemutatkozását, aztán válaszolni a velem kapcsolatos kérdéseikre. Később a tanár kiment, mi pedig elég jól elbeszélgettünk. Tartottam nekik kis földrajz órát (hol is van Hongária), meg érdekelte őket pár alap kifejezés, úgyhogy tanultunk magyarul is. Meg indonézül persze.

A tanárról kiderült, hogy Couchsurfer és több albumnyi név-gyűjteménye van azokról, akik valaha részt vettek az óráin. Volt pár magyar is. : )

Összességében nagyon érdekes tapasztalat volt. Ilyet fogok még csinálni máskor is.

Melakka és a szoros

2013 június 20.

Hajnali érkezésem után felkaptam a hátizsákomat a Birdnest-ben és siettem a buszpályaudvarra.

A busz Melakkába kevesebb, mint 3 óra alatt ér oda és csak 3 USD-be került. A vonat hosszabb és drágább lett volna. Úgy tűnik, Malájziában a buszok nyernek.

Melakka UNESCO világörökségi helyszín. Ez volt valaha a maláj szultánság központja, aztán a portugálok foglalták el. Később angol-holland kézen volt.

A városkában található pár hangulatos utcácska, keresztény templom, az erődítmény maradványai és nagyjából ennyi. Nekem sem kinézetében, sem az épületek különlegességében nem érte el a világörökségi mércét, ennél jobban megőrzött/szebb/különlegesebb városokat is láttam Ázsiában, de azok sajnos nem állnak UNESCO védelem alatt. Azért egy napra elment.

A városka egy folyó partján és közvetlenül a Melaka-szoros mellett fekszik.

Ez az a szoros, ahol Sandokan, a maláj tigris harcolt a gyarmatosítók ellen. (Nincs meg valakinek az eredeti sorozat torrentben? Lassú a net itt, nem bírom letölteni megosztóról, pedig újra megnézném.)

És ez az a szoros, amin én is átkelek, hogy Indonéziába, Szumátrára jussak. A hajóút két és fél órás.

A hajón természetesen én voltam az egyetlen külföldi, a többiek mind indonézek voltak, akik hazafelé tartottak, vagy malájok, akik átugrottak rokonlátogatóba. A hajójegy nem volt olcsó. 43 USD. Ennyi lett volna a repjegy is Georgetown-ból. Ha időben lefoglalom. Mondjuk egy hete. Akkor még volt jegy. Most már jóval több sajnos, úgyhogy maradt a hajókázás. Ami egyébként is az eredeti terv volt, szóval nem bántam annyira.

Délelőtt 10 óra van a képen. A Szingapúrban tapasztalt füst itt is terjed.

A tenger a szorosban úgy hullámzott, hogy kizárólag oldalt fekve bírtam magamban tartani a reggelimet, a mellettem ülő indonéz lány pedig holtfehér arcára húzta a pulóverét, annyira félt (hogy a félelem miatt volt, azt utólag mesélte, mikor megismerkedtünk). Ő volt az egyetlen, aki tudott angolul, úgyhogy mázlim volt, hogy épp mellette ültem.

Hogyan késtem le az éjféli vonatot

2013 június 19.

Tudom, ez nagyon lúzer dolog volt. Főleg, mert minden vonatos út előtt már másfél órával az állomáson lődörgök. Most is el akartam indulni időben, de eldumáltuk az időt és rosszul is kalkuláltam.

Szóval 23:30-kor indul a vonat. Woodlands állomásról, ami Szingapúr külterülete. Metróval 34 perc. Csakhogy én nem azon a vonalon tartózkodtam. Át kellett szállni. Ezzel veszítettem 10 percet. A metró valami miatt lassan haladt, itt veszítettem még 10 percet. Már ez is necces lett volna, de akkor még nem is jutott eszembe, hogy a metróállomástól még egy buszra is át kell szállni, ami elvisz a vasútállomásig. Ezt valahogy elfelejtettem. Ha a metró nem tötymörög, akkor még lett volna esélyem hajszálra pontosan kiérni a vasútállomásra taxival. És még akkor sem biztos, hogy elértem volna a vonatot, mert mint kiderült, a határátlépést is itt kell intézni felszállás előtt. Na ezzel végképp nem kalkuláltam. Valahogy a képzeletemben a vasútállomás 40 percre volt a belvárostól. Ezért szántam rá egy és negyed órát. Valójában az útra legalább másfél órát kellett volna szánni, plusz a késés, várakozás, határátkelés, stb. Már 9 után el kellett volna indulnom. Ehhez képest mi 9:30-kor mentünk lézer show-t nézni és utána még leültünk dumálni egy negyed órára.

Singapore by night
Újabb lehetséges lakóhely a jövőre

Summa summarum a metrón már levert a víz, mikor még sehol sem voltam, a vonatom meg hamarosan indult. Kombinálgattam, hogy foghatok egy taxit a metrómegállónál és akkor talán elcsípem a vonatot, ha az épp véletlenül késik. És hát vonat, miért ne késne. Azok mindig késnek mindenhol. Mondjuk kicsi volt az esély ebben a szervezett városban, de a remény hal meg utoljára. Én mindig az utolsó pillanatig bízom a szerencsémben. Amíg saját szememmel nem látom, hogy nem látom a vonatot, addig az ott vár rám : D

Másik opció lehetett volna, hogy elkapom a vonatot a határ túloldalán, mert talán a maláj oldalon a pecsételgetés miatt megint áll a vonat 20 percet, mint reggel idefelé. Csakhogy senki nem tudta megmondani, hogyan juthatnék el oda hirtelen. Konkrétan senki semmit nem tudott megmondani. Valaki még arról is tájékoztatott, hogy Szingapúr és Kuala Lumpur között nincs vasúti összeköttetés, csak busz. Itt fejeztem be a kérdezősködést. Tényleg fogalmuk sincs. Csak észrevettem volna, ha busszal jöttem és nem vonattal.

A metróm 23:40-re futott be a kívánt állomásra. Innen még mindig opció lett volna a taxi, de akkor is kicsi az esély arra, hogy a vonat még mindig vár, plusz elköltök egy halom pénzt, dollárt váltani ilyenkor nem tudok és más vészhelyzet megoldásra nem marad keretem. Ezen a ponton letettem arról, hogy jó esélyem van elérni a saját vonatomat. Mit tehetek? Visszametrózhatok a belvárosba és kereshetek szállást. Vagy bekopoghatok Danielhez, hogy fogadjon be. Miután érdeklődtem és kiderült, hogy az utolsó metró a város felé már elment, maradt egy opció. Leülhetek a vasúti pályaudvaron és megvárhatom a reggeli első vonatot. Viszont emlékeim szerint KL-be 8 után megy az első vonat. És innen megvenni a jegyet duplaannyiba kerül. 

Hát akkor csak van valami busz valahova másnap reggel. Majd körbekérdezek. Addig meg elüldögélek a pályaudvaron. 

Ahogy megérkeztem a vasútállomásra, sasoltam ezerrel, hátha mégis. Hátha mégis vár még a vonat. Persze nem. Itt észleltem közben azt is, hogy még egy dologról elfeledkeztem : a határátlépésről. Azt ezen az oldalon intézik. Szóval tényleg kevés esélyem lett volna még ezen is áthaladni időben a vonat indulása előtt. Eddigre már beletörődtem a lúzerségembe és nem szapultam magam amiatt, hogy későn indultam el. Még kb soha nem késtem le drága közlekedési eszközt, ezután sem fogok, egy alkalom meg megeshet. És mennyivel érdekesebb így az éjszakám! : )

A határátlépésnél megszólítottam egy srácot (meglepően nem én voltam az egyetlen éjjeli vándor) és mondta, hogy ő is Malájziába tart. Van egy helyi buszjárat, ami fillérekért átvisz innen a maláj oldalra. Onnan meg vannak buszok KL-be éjjel is. Mi a fene?! Döbb-döbb. Jó arc volt és velem jött a buszhoz, aztán a túloldalon intézett nekem baráti áron taxit a buszpályaudvarra, a taxis pedig tudta, hogy hajnali 1-kor van még egy utolsó busz Kuala Lumpurba. Erre nem számítottam. Hajnali 1-kor leléphetek innen.

A busz normál áron volt, úgyhogy a taxival együtt csak pár szár forinttal került többe, mint a vonatjegyem. Ez utóbbi nyilván ugrott és lúzerségi veszteségként leírom a büdzsémből.

A buszon 4-en utaztunk. Tök jól el lehetett feküdni és jót is aludtam volna, ha nem lett volna 16 fokra állítva a k... légkondi. Fél óra után nem bírtam tovább és lementem a sofőrhöz szólni, hogy valamit nagyon elnézett, mert nem bontott csirkét szállít, hanem élő állatot, de erre csak annyit mutogatott el, hogy üljek be az ő fülkéjébe, mert a fenti hőmérséklet ilyen kell legyen. Szerintem továbbra is tévedés lehet, mert még a vonaton is 2 fokkal  melegebb volt, de azért leköltöztem mellé. Így aztán semmit nem aludtam, viszont a busz a vonat 7 órájával szemben 3 és fél óra alatt lenyomta az utat (az autópálya egyenes, míg a történelmi vasútvonal nyugatabbra halad). 

Szóval végeredményben hamarabb voltam Kuala Lumpurban, mint a vonatom. Arról nem beszélve, hogy a busz a hotelem közelében tett le, az állomásról meg még metrózhattam volna. 

Nem is sült el rosszul a kaland! : D

Szingapúr, az oroszlán városa

2013 június 19.

Este 11-kor hagytam el Kuala Lumpurt az éjszakai alvós vonattal. Mivel Szingapúr elég drága hely, nem is terveztem, hogy ott éjszakázom. Megyek az alvós vonattal, reggel 7-re ott vagyok, megnézem a várost és az esti fél 12-es vonattal visszamegyek KL-be, ahonnan pedig egyenesen nyomulok Melakkába. Így Szingapúrra van egy teljes napom és még az éjszakai életbe is beleszagolok. Megspórolok 2 éjszakányi szállást meg egy napot.

A vonatra várva meglepetésben volt részem. Nathan, az idős indiai pasi, akikkel a szentjános bogarakat néztem meg, megjelent az állmáson. Közölte, hogy engem keresett. Mi a manó?! Mondta, hogy emlékezett, hogy említettem, hogy ezen az estén megyek Szingapúrba és kijött, hátha megtalál. Merthogy nagyon élvezték a társaságomat (én is az övékét) és nagyon mély benyomást tett rá, hogy egyedül utazom és megadná az e-mail címét és ha bármikor visszajövök KL-be csak szóljak neki. És mellesleg van maradék Szingapúri dollárja, amit régóta őrizget és arra gondolt, nekem adja. Ajjaj. Túl jól sikerült előadnom a kis pénztárcájú utazót. . .  Azt hiszi, ennyire csóró vagyok? Persze tiltakoztam, aztán már könnyes volt a szeme, annyira kérte, hogy fogadjam el és kezdtem szarul érezni magam, hogy még könyörög is. Tündéri alak volt. Meg nem nagy összegről volt szó, csak pár ezer forint. Végül elfogadtam, mikor már azt is hozzátette, hogy úgysem találkozunk soha többet, nem kell kellemetlenül éreznem magam.

Mindenesetre furcsa volt az egész, de olyan őszinte és tiszta volt a szándéka, hogy nem lehetett ellene kifogásom.

A vonatozás szuper volt, mert a nagy hátizsákot a szálláson hagytam, csak a mini volt nálam, így nem zavart, hogy a maláj vasút nem gondoskodik csomagtartóról a kocsikban, és az ágyban kell tárolni a cuccokat.

Szingapúrba megérkezve már a metrónál fennakadtam. Nincs napijegy. Illetve van, de arra kártyadepozitot kell fizetni és leadni a kártyát nem mindenhol lehet, szóval nagyobb a veszteség, mint a nyereség. Legalábbis erről győzött meg a pénztáros. De van ám sima jegy, ami szuper, mert 6-szor használhatom és nyerek rajta. Mit? Na, ezt nem tudta elmondani, de olyan értelmetlenül magyarázott, hogy a végén már semmit sem értettem. Aztán elolvastam a hirdetményt. Úgy van, hogy ha veszel egy sima vonaljegyet, az 10 centtel többe kerül, mint a távolság alapján kalkulált ár. A legközelebbi utazáskor ugyanezt a jegyet kell használni és a második használatnál a normál útdíjat kell fizetni. A harmadik használatnál visszakapja ez utas a 10 cent jegydepozitot. A 4-5-ik utazás normál. És a hatodiknál jön a nagy nyereség! A jegy 10 centtel olcsóbb. Yeah! 10 SGD cent kb 17 forint. Többe került a hirdetmény nyomtatása. Egy olyan városban, ahol minden tök drága, képesek ilyen komplikált jegyrendszert kiépíteni. Nem csoda, hogy nem értettem. (Hozzáteszem, a 3 metrózásom alatt nem jöttem rá, hogyan kell a jegyet újra használni, úgyhogy minden alkalommal újat nyomtattam és 10 centtel többet fizettem.)

Singapore

A városállam neve szanszkrit szóból ered. A legenda szerint a 14-ik században egy maláj herceg vadászott  erre és meglátott a szigeten egy furcsa állatot. Egy oroszlánt. Azon a helyen, ahol lelőtte, várost alapított. Simha (oroszlán) pura (város).

Napjainkban Szingapúr 5 millió embernek ad otthont. Területre olyasmi, mint Budapest. Hivatalos nyelve az angol, és ez a legtöbb lakos anyanyelve is már. Származásukat tekintve a lakók kínaiak, malájok, indiaiak és eurázsiaiak. A vallás 51 %-ban buddhista, a maradék 30%-on a keresztények és muszlimok osztoznak.

Egy ilyen vegyes kultúrájú város kontrollálásához szervezettség szükséges. Itt ebben aztán nincs hiány! Hihetetlen tisztaság és szigor uralkodik a városban. A lakók elképesztően udvariasak és tisztelettudóak egymással és a turistákkal szemben. Elnézést kérnek, ha nem tudnak segíteni, vagy ha az ember nem elégedett a  válasszal, még akkor is, ha nem is ők tehetnek róla, hogy például az utolsó metró 12-kor megy. 

A város szabályai között vannak eltúlzottak is:

1. Rágógumi rágás, köpködés, dohányzás tilos az utcán. A szemetelés és a szabálytalan gyalogosátkelés is pénzbírsággal jár. A szemetelőket a büntetés mellett azzal is súlytják, hogy "Szemetelő vagyok" feliratos pólóban kell szemetet szedniük egy napig.
2. Az utcán való csókolózás bebörtönzéssel járhat. Az is, ha valakit az engedélye nélkül megölelünk.
3. Alsóneműben még a szoba/lakás ajtaját sem szabad kinyitni, ha csengetnek. Pornográfiának számít és illegális.
4. Jelszóval nem védett wifi használata is illegális.
5. Az orális szex csak akkor engedélyezett, ha utána közösülés is követi. (Ezt vajon hogy ellenőrzik?)
6. Vallási és rasszista megkülönböztetés is (vagy akár csak pofavágás a témában) a börtönben végződhet.
7. A drogfogyasztást is börtönbüntetéssel díjazzák. A kereskedelemért pedig halálbüntetés jár. Wow.

A városnézést az óváros kikötőjénél kezdtem. Ott, ahol 100-200 évvel ezelőtt a részeg tengerészek egymást hajigálták ki a kocsmákból és Fülig Dzsimmi meg Piszkos Fred is többször megfordult.

Boat Quay

Innen a parlament környékére mentem, ahol a modern Szingapúr megalapítójának, Raffles-nek áll a szobra.

Innen átsétáltam a hídon a vizet köpő oroszlánhoz, mely a város jelképe.

Merlion

Amíg a füstös ködbe burkolt épületeket fényképezgettem, egy mellettem álló, hasonló céllal birkózó pasival elkezdtünk dumálni. A füstről (erről majd még írok) reklamáltunk mindketten. Aztán Kuala Lumpurról faggatott, mert bizonytalan volt, hogy átmenjen-e megnézni. Belőlem persze előbújt az utazási tanácsadó megint és olyan lelkesen meséltem neki a városról, hogy negyed óra után le kellett ülnünk sörözni. Annyira jól eltársalogtunk, hogy mikor egy óra elteltével mondtam neki, hogy én most elindulok a városnéző gyalogos körutamra, jelentkezett útitársnak. Pedig amerikai és pilóta, szóval nem csóró és magától tuti taxival ment volna. De jó arc volt és bevállalt pár km sétát. (Az mindenképp hasznos volt számára is, hogy konkrét tervvel és útiránnyal rendelkeztem és történelmi infóim is voltak a városról, míg ő csak céltalanul bolyongott volna.)

Pirossal a gyalogos útvonalam
(A sárga és zöld a városnéző buszé. Az ő térképük.)

A híres Raffles Hotellel kezdtük, ahol írók és művészek múlatták napjaikat egy évszázaddal ezelőtt. A hotel az egyik legdrágább és legluxusabb ma is. Szerintem államfők is itt szállnak meg, ha erre járnak. A bejáratnál múltat idéző egyenruhában fogadja a portás az érkezőket, és amíg a hordár gondoskodik a csomagokról, a portás a recepcióra kíséri a vendégeket. A portás fehér uniformisa és turbánja láttán vissszarepül az ember az időben.

A Raffles Hotel után a Bugis negyedbe mentünk, ahol a régi lakóépületekből fedett bevásárló utcát csináltak. A Bugisok Sulawesiről (Indonézia) származó kereskedők voltak, akik kiemelkedő navigációs képességeiknek köszönhetően szerte Ázsiában kereskedelmi központokat alakítottak ki. Többek között itt is.


A következő állomás az arab negyed volt. Pici, színes utcácskák, kávézók, shisha, tea, arab kaja, mecset. Kicsit mesebeli volt a látvány a sok tarka házikóval.

Innen átsétáltunk az indiai negyedbe, ami nem volt túl nagy szám.

Le délre, az Orchard Street-re, ami Szingapúr Champs Elysée-je. Sugárút luxusüzletekkel, bevásárlóközpontokkal. Egy sétát megért, főleg, mert innen nyílt a Smaragd-hegy utca, ahol egy befolyásos kínai család élt valaha. A házuk (egy a sok közül) szép volt.

Sétánkat a Clark-öbölben fejeztük be, ami csilli-villi éttermekkel és klubokkal várja a turistákat. Hát itt tuti nem dobtak ki senkit az ablakon még hajdanán sem. Itt került szóba az öböl szó angol kiejtése. QUAY. Én kvai-nak mondanám, de a helyes verzió a kvé vagy a brit verzió szerint kí. Daniel a kí-re szavazott és elmesélte, hogy úgy tudja, régen, amikor a kereskedelemben a csomagokat hajókon szállították, a csomagolásnál az ellenőrzött, kész csomagokat egy pecséttel látták el, amelyre az volt írva, hogy "a kikötőbe". Tehát kész van, mehet a hajóra. Minden OK vele. A pecsét franciául volt : "au quay", amit o kí-nek kell ejteni. Innen származik, a "kész van, rendben van" vagyis az OK.

Egy kicsit lepihentünk, aztán egy olcsó étkezdében (helyieknek szánt piac-szerűség) megvacsoráztunk. Az idő jól elszaladt, úgyhogy taxit fogtunk és azzal mentünk megnézni az esti lézer showt. A taxis szerint a kikötőből nem jól látszik, ezért elvitt minket a kikötő mögé. Miután elment, észleltük, hogy nem a lézer show-hoz hozott minket, hanem a fény show-hoz, de az épp véget ért.

Felhőkarcoló méretű fák, rajtuk kilátóterasz

A Gardens by the Bay futurisztikus mű-fái így is érdekesek voltak, a megvilágításuk nagyon tetszett, csak elég messze voltunk a valódi lézer show-tól, a taxiért mert sorba kellett állni, szóval esély nem volt rá, hogy a show vége előtt átérjünk oda. Hát erről lemaradtunk. : (

Ezután még kicsit dumálgattunk Daniellel, aztán elindultam a vasútállomásra.

I love KL

2013 június 18.

Utolsó napom Kuala Lumpurban. Este már Szingapúr.

Kuala Lumpurról még annyit, hogy a szokásos turista látványosságokat érdemes megnézni, ha itt jár valaki, de nem fecsérlek rájuk szót, mert nincs rá időm. :)

Amit viszont meg kell említeni, az pár olyan hely, ahova turisták nem nagyon járnak, pedig nálam a legérdekesebb programok közé kerültek.

Az egyik a Rumah Penghulu Abu Seman ház.

A ház Észak-Malájziában állt pár évtizeddel ezelőttig és a falu előljárójának háza volt. Mikor az örökös meghalt, egy alapítvány megvette a házat és átszállíttata Kuala Lumpurbaa. Ma felhőkarcolók árnyékában tekinthető meg a falusi hajlék. A dologban az a jó, hogy ingyen tárlatvezetést tartanak naponta kétszer és az előadó mindent elmesél a maláj kultúráról. Mindent. Frankón mindent. Mikor a gyerekek hagyományos játékairól volt szó, leültünk a földre játszani. Annyira érdekes volt, hogy alig akartam eljönni miután végigértünk a házon (1 óra). Pedig én - mint tudjuk - nem vagyok múzeumrajongó. De ez nem is az volt Itt nem poros tárgyakat bámultam, hanem a mesével visszacsöppentem a 100-200 évvel ezelőtti maláj faluba.

A házak kelet-nyugati tájolásúak voltak és több épületből álltak. A főépület elején volt egy fogadóhelyiség. Itt ültek le azok a látogatók, akik nem családtagok vagy fontos emberek voltak. Ide jött ki a házigazda beszélgetni. Ezeket a vendégeket egy pohár vízzel kínálták meg.

A rokonokat és fontosakat a nappaliba vezették be és a ház asszonyai azonnal elrohantak főzni, mert terülj-terülj asztalka járt a vendégnek. Micsoda különbség : )

Miután a malájok többnyire muzulmánok (voltak), lehetett több feleségük. Maximum 4. Az új feleségeknek új házat kellett építeni, de ezek a házak is összekapcsolódtak a főépülettel.

Ha a lányukat férjhez adták, házat kellett építeniük az új párnak. Sokszor előfordult, hogy ilyenkor a lány korábbi szobáját (házát) adták ajándékba. A telket viszont a vőlegény családja adta, így a lány házát oda kellett szállítani. Ilyenkor a falu népe összegyűlt, leemelték a házat a cölöpökről, és odébbvitték. Közben az asszonyok sütöttek-főztek az egész falura, mindenkire, aki segített cipelni.

A házat cölöpökre építették. Több okból. Egyrészt a folyó áradása miatt az esős évszakban. A száraz évszakban a ház alatti részen pihentek és dolgoztak. A cölöpöket egy-egy szál fából készítették, tehát maradhatott volna henger alakú is, ők mégis négyszögletesre faragták. A kígyók miatt. A kígyók ugyanis jól kúsznak fára, de a szögletesről leesnek. Milyen okos!

Minél gazdagabb volt egy család, annál díszesebb faragással díszítették a házat. Az indiai hatást jelzi, hogy az ajtó mellett szerencsehozó virágot ábrázoltak. Az ajtó felett muzulmán nap-hold-csillag jelkép állt.

A ház fő épületében aludt a család. Egyik sarokban a lányok, másikban a fiúk, harmadikban a családfő. A feleségeknek külön-külön zuguk volt. Nappal a nők egy rejtett házban tartózkodtak. Ez úgy volt megépítve, hogy ne lehessen belátni, de bentről ki lehessen látni. Az ide vezető lépcső olyan keskeny fokokból állt, hogy egy nő könnyen felment rajta, egy nagyobb lábú férfi (betörő) viszont nem állhatott stabilan, így a nők a lépcső tetejéről a nemkívánatos vendéget simán lelökhették. Az ajtók mindenhol alacsonyak voltak, hogy a belépőnek fejet kelljen hajtania. Egyrészt tiszteletből, másrészt meg a lehajtott fejű betolakodó a tarkójára mért ütéstől könnyen meggondolhatja rossz szándékát.

A tárlatvezető bemutatta a konyhai eszközöket, a fűszereket, a gyerekjátékokat és még sok-sok mindent. Mivel egyetlen látogató voltam épp, sietni sem kellett.

A ház után átmentem a pár száz méterrel távolabbi Kaft Senterbe, ahol kézműves dolgokkal lehet megismerkedni. Megtanítanak batikolni. Ázsiai batikra. Nem a kavicskötözős fajta. Gyorsan csináltam is egy Kuala Lumpuros kendőcskét magamnak. Annyira élveztem, hogy most új karrierlehetőség nyílt meg előttem.

Ha nem lenne felismerhető, az ikertornyok és a KL torony látható az alkotáson : D

Délután elmentem a Batu barlangba, ami az indiai lakosság legfontosabb szentélye. Itt az érdekesség a vonat volt. Van női vasúti kocsi. Férfiaknak tilos a belépés. De a vegyes kocsikban is szigor van. Csókolózni ott is tilos : D

Még megemlítem a szállásomat Kuala Lumpurban. Birdnest Guesthouse. Jó fejek, jól tudnak angolul, tiszta szobák, meleg vizes zuhany, ingyen kávé. És olcsó. És jó helyen van.

Ezzel elbúcsúzom Kuala Lumpurtól, de szerintem nem örökre.

Felkerült a lehetséges lakóhelyek listájára.

Karácsonyfák a folyóparton

 2013 június 16.

A világon 2 hely van, ahol a szentjánosbogár populáció nagyobb az átlagnál. Az egyik Brazíliában, a másik itt, Malájziában.

A hely neve Kuala Selangor, Kuala Lumpurtól 57 km-re. A kuala különben folyótorkolatot jelent, ezért szerepel sok maláj város nevében. A lumpur pedig sáros folyót jelent. Szóval a csillivilli nagyváros valójában sáros folyótorkolat volt valaha.

Na de vissza a bogarakhoz.

Kuala Selangorba eljutni nem nehéz - ha van az embernek autója. Tömegközlekedéssel viszont enyhén szólva macerás. Főleg, mert a bogárrajzás körzetében nincs tömegközlekedés.

Egy teljes napot töltöttem az interneten lógva, hogy infót szerezzek, de semmi. Azon kívül, hogy van egy busz, aminek megadták a számát, de nem írták le, pontosan honnan indul, semmi hasznos info. Csak, hogy bérelj taxit KL-ból 22 ezer Ft-ért és az majd odavisz meg megvár. Jó, ha 4-en lennék még ok lenne, de egyedül. . .

Szóval van egy helyijáratos busz (141-es), ami elvisz Selangorig. Onnan aztán taxival lehet elmenni a 9 km-re lévő bogárparkba, ahol pedig kis csónakokkal viszik az érdeklődőket a folyó menti karácsonyfákhoz.

A busz megtalálása volt az első akadály. Úgy látszik, a bogarakat csak az nézheti meg, aki nagyon elszánt. Vagy nagyon lóvés. Egy teljes órányi bolyongás a belvárosban (ott van a buszmegálló a sarkon / nem itt van, ott, az épület mögött / csak menjen el itt az utca végéig és ott lesz / igen, innen indul a 41-es, a 141-ről még nem hallottam), őrjöngve találtam rá végül a buszomra. Már majdnem feladtam, de aztán arra gondoltam, hogy 57 km-re vagyok a céltól, és ez közelebb van, mint Brazília. És innen már csak 2 óra és ott vagyok.

Mivel az utolsó busz visszafelé 19:45-kor jön, a bogarak viszont 8 után rajzanak, ott kell aludnom. A neten persze 2 hotel volt csak fent. Reméltem, hogy lesznek olcsó kis fogadók.

Megérkeztem. A "város" egy utcából áll (állítólag elterülve több terület is hozzátartozik, de az óvárosi rész kb 10 házból áll).

Este 8-ig van még idő, miután kinéztem a legolcsóbb szállást (nem foglaltam le, mert még bármi lehet, lehet, hogy találok turistákat, akikkel osztozhatok a taxin és visszatérhetek KL-be), elindultam a Nemzeti Parkba.

Taman Alan Nemzeti Park

Másfél órás kis sétával lehet bejárni a kiépített tanösvényt. Makákók, ezüst-levél majmok (silver leaf monkey - ez mi a fene magyarul?), sárkerülők (mudskipper - tuti nem így kell lefordítani, de mindegy), leső gyíkok (monitor lizard - vicces így szabadon fordítani) és mindenféle madarak akadhatnak a látogatók útjába. Az én utamba a két féle majom és a mudskipper akadt. 

A mudskipper egy kb 25-30 cm-es hüllő. Elsőre kis krokodilnak néz ki, ahogy a mocsárban lapul. Mikor meglátott, jól elbújt. Csak a szeme látszott ki a sárból.

Saját fotó balra. Hasznos infó jobbra

A majmok jó arcok voltak, de féltek az embertől.

Jól elbújok. . . 

A parkban láttam meg az első turistákat. Nagyon megörültem, mert elég reménytelennek látszott a taxin osztozós ötlet. A nő olyan 50 körüli volt, amerikainak látszott. Volt vele egy indiai pasi meg 4 sötétebb bőrű kamasz. Talán vegyes család. Megszólítottam őket, és előadtam a taxis ötletemet. Mondták, hogy ők saját autóval vannak, de nagyon szívesen elvisznek és osztozhatunk a csónakon is. Hurrá! Tök kedvesek voltak. Megbeszéltünk egy esti találkozót, aztán mindenki ment a  saját útjára.

Bukit Melawati

A park után felmásztam a Melawati hegyre, ahol a kilátás mellett az ezüst-levél majmok szórakoztatják a népeket. Szeletelt zöldséget lehet kínálni nekik, mire ők felpattannak az ember vállára és ott üldögélnek, amíg elrágcsálják a csemegét és amíg újabb falatokra várnak.

A bébi majomnak más a színe (vagy anya félrelépett a makákókkal) és tök olyan, mint egy moncsicsi. Majdnem elloptam és hazahoztam. (Eszembe jutott gyerekkori moncsicsim, amit annyira elhasználtam, hogy lekopott az arca és hibajavító festékkel rajzoltunk neki újat.)

Na jó, mamamajom becsülete meg lett mentve. A bébimajom fokozatosan beszürkül, ahogy idősödik

Eljött az esti találkozó ideje a parkban megismert turistákkal. Odamentem a helyszínre. Vártam. Vártam. Nem jöttek. Reménykedtem. Vártam. Nem jöttek. Morogtam, de vártam. A remény hal meg utoljára. 20 perc késés. Hááát, akkor nem jönnek. Biztos meggondolták magukat. Kár, hogy én meg közben nem csináltam B tervet, pedig a hegyen találkoztam pár turistával. Hát ez van. Bekaphatják. Kénytelen leszek taxit bérelni. Egyedül. Ha már itt vagyok. A taxi kb 3500 Ft és a sofőr megvár és visszahoz. Ki lehet bírni, csak mondjuk ez 2 napnyi szállásom ára itt. És egy hét lenne Laoszban. Átszaladtam a talákozóponttal szemközti hotelbe és kértem a recepcióst, hogy hívjon nekem taxit. Fél órája volt a találkozó, most már biztos nem jönnek. Azért rám jellemző, hogy soha, de soha nem adom fel a reményt, és amíg a portás telefonált, én kifelé néztem és lestem a lassító autókat. És igen! A reményhal teljesítette a kívánságomat. Jött egy autó, megállt és várt. Sasoltam. Kiszállt belőle 2 alak (messze volt és alkonyat) és nagyon nézelődött. Hát lehet, hogy túl optimista vagyok, de én hittem a jóban és kirohantam a hotelből. Talán ők azok. És ők voltak :)  Elmentek vacsorázni és kicsit elhúzódott, gondolták, már biztos nem leszek itt, de azért elugrottak megnézni, hátha. Még jó, hogy ennyit vártam a taxirendeléssel.

Megtudtam, hogy a nő amerikai, de 13 éve itt él a maláj férjével. A pasi a család barátja. A gyerekek közül 2 a nőé, a másik 2 unokatestvér. Egy norvég-indiai lány Norvégiából, egy indonéz-amerikai fiú Kaliforniából. Nagyon kellemes társaság voltak. A fuvarért nem fogadtak el pénzt, és a csónakból rám eső részt is alig bírtam a kezükbe gyömöszölni.

Kampung Kuantan

A szentjánosbogár-nézegetés elképesztő volt. 

Halad a kis csónak a folyón, a part két oldalán a bokrok pedig karácsonyi fényekben pompáznak és villódznak. Leírhatatlan, és lefényképezhetetlen. Mikor közel mentünk a bokrokhoz, egy-egy bogár ránk szállt. Tök vicces. Látszik a bogár teste is, de olyan erős a fény, hogy a szem csak arra fókuszál. Ámulat volt az egész. Milliónyi bogár fénye ragyogta be a bokrokat és tükröződött a vízen. Gyönyörű látvány!

A szentjánosbogár helyi neve Kelip kelip, ami lefordítva villan-villan lenne. Milyen találó. Biztos műveletlen vagyok, de Szent Jánosnak mi köze ehhez a bogárhoz? El nem tudom képzelni, honnan kapta a nevét (és most nincs időm kiguglizni).

A csónakázás után Diane megkérdezte, hogy visszavigyenek-e Selangorba. Mondtam nekik, hogy miattam ne tegyenek kerülőt, ha nem arra mennek. Mondja, hogy ők Kuala Lumpurba mennek vissza, ha akarom, elvisznek magukkal. Wow! Tényleg?! De jó lenne!

Szóval még jó, hogy nem foglaltam szállást. Este 10-re már "otthon" voltam. Mondjuk aznapra a hostelben sem volt szállásom, de tudtam, hogy lesz szabad ágy a koleszszobában, ha meg nem, akkor ledőlök a nappaliban a kanapén.

Szóval összességében a nehéz indulás után a kelip kelip program nagyon jól sült el.

Különben Magyarországon is mostanában van szentjánosbogár-rajzás. Meg lehet nézni arborétumokban.

(Mivel nincs rendes infó a neten, megírtam angolul a hasznos tudnivalókat. Ez lesz a következő bejegyzés. Semmi olyan, ami otthonról érdekes és itt nem írtam le, szóval nem kell majd elolvasni.)

Kormányzati putri

2013 június 14.

Néhány évvel ezelőtt épült meg Kuala Lumurtól 25 km-re egy minden igényt kielégítő, új kormányzati negyed. Minden minisztérium kapott külön épületet benne. Az egész terület 50 km2. Egy mesterségesen megtervezett, vadonatúj várossá alakult.

Helyi neve Putrajaya. Pedig putrik aztán nincsenek a környéken sem. Illetve. . .

Putrajaya a nevét az első maláj miniszterelnökről kapta (Tunku abdul Rahmun Putra), de a putra/ putera herceget, fiúgyereket jelent maláj-szankszkrit nyelven. A lánygyereket pedig putrinak mondják. Érdekes, nem?

A kormányzati épületek mellett helyet kapott egy mecset és egy tér, mely a maláj függetlenséget ünnepli. A terület gondosan tervezett, 38 %-a zöld terület és a kacskaringósan elterülő tavat jó pár különleges híd köti össze.

Ikertornyok éjjel-nappal

Kuala Lumpur egyik jelképe a Petronas Olajtársaság toronypárja, melyeket a 42-ik emelet magasságában egy acélhíd köt össze.

A torony 452 méter magas, ezzel megelőzi az Eiffel-tornyot és az Empire State Buildinget, de még így is csak a 7-ik a sorban.

A tornyok alaprajza egy muszlim szimbólumot formáz. Két négyzet, a metszéspontokban körök.


A 172 méter magasan húzódó Skybridge-re fel lehet menni megnézni a panorámát. 2010-ig ingyenes volt, most 80 RM (majdnem 8000 Ft).

A tornyokhoz metróval vagy a GOKL ingyenes buszaival lehet eljutni.

Az alsó 4 emeleten egy luxuspláza található, a magasabbakon pedig a Petronas irodák.

Még több info itt.

Ikertornyok nappal

És éjjel

Kuala Lumpur

2013 június 13.

Az éjszakai vonat tiszta volt. Csak két hibájával nem tudtam kibékülni: az egyik a légkondi, a másik, hogy nem volt csomagtartó a táskának. Hosszas ötletelés és táskakötözés után mégis inkább amellett döntöttem, hogy az ágyba teszem a hátizsákot, mint mindenki más. A felső ágy kb 60 cm széles és 170 hosszú. Akárhogy teszem a zsákot, nem fogok elférni. A légkondi meg szokás szerint fagypontra volt állítva. A reakcióm a várakozásokat meghaladva drámai volt. Hiába a meleg ruha, egy óra elteltével már szörcsögtem, aztán meg nem kaptam levegőt, közben a torkom csípett és égett, ha a számon próbáltam lélegezni. Reggelre már súlyos influenzás tüneteket produkáltam (még azóta sem múlt el - jól megfáztam).

Reggel fél 7-re értem Kuala Lumpurba. A turista info még zárva volt, nekem meg nem volt térképem. Csak annyit tudtam, hogy valahol a Kinai negyedben kell szállást keresnem, mert az olcsó és ott a belváros. De hogy merre menjek. . . ?

Egy megálló a sky train-nel, és már ott is voltam a Sentral Market (itt kiejtés szerint írnak angolul, tök vicces) körzetében. Rüpke 4 órás körbenjárás után (hátizsákkal) sikerült is találnom egy hostelt, ahol volt ablak (ez itt abszolút luxus), nem volt 55 fok vagy oroszlánszag a szobában és az ár is megfelelt. Addigra kb 20 szállást megtekintettem. Lehet, írnom kéne egy cikket róluk, mint hasznos összefoglaló KL budget szállásairól.

A hely, ami végre megfelelt, közel van a főutcához (Jalan Petaling), 15 ringitbe kerül (5 dolcsi) és csak 4 ágy van a szobában. És van ablak. Ez az egyetlen szoba a hostelben, ahol ablak is van. Hurrá.

Kuala Lumpur különben épp olyan, amilyennek elképzeltem.

Keveredik benne a múlt és jövő. Egymást érik a 100 éves épületek és a hipermodern felhőkarcolók. Váltják egymást az indiai, kínai, muszlim, nyugati stílusú épületek, éttermek, emberek.

A folyó elágazásánál, a szigeten egy mecset tornyai
Milyen picinek tűnik itt

Bábeli forgatag.

Van a városnak valami lenyűgöző kisugárzása. Modern, de közben őrzi a múltat. Nem túlzsúfolt, pedig sok az épület egymáshoz közel. Nem koszos, pedig lenne rá oka. Az emberek köszönnek a járókelőknek, mint valami kisvárosban. 

Azt mondhatnám, hogy élhető város. Felkerült a kedvenc fővárosaim listájára. Pedig még csak az óvárosi részeket láttam. A modern Kuala az ikertornyokkal és a futurisztikus kormányzati negyeddel még csak ezután következik.